Életutam

A „fekete keresztesek” seregébe tartozó szüleim (kulák leszármazott édesanya, honvédzenekarral nyugatra evakuált édesapa – és család) miatt első nekifutásra csak a kötelező nyolc osztályt végezhettem el. A továbbtanulást lehetővé tevő debreceni Dóczi gimnázium felvételi kérelmemre még csak nem is reagált, pusztán szó nélkül kihagyott a felvettek listájáról. Nagy szerencsémre még azon a nyáron a Református Kollégium gimnáziumába, sok ilyen értelemben elüldözött fiatallal együtt, beiratkozhattam.

Érettségi után tovább folytatódott a tortúrám, szokványos sors a több felől üldözötteknek. A felsőoktatási létesítmények közül sehová nem vettek fel. Mivel Kádár elvtárs elvárásai között az is szerepelt, hogy elsősorban a munkás- és paraszt-származású fiatalok kerülhetnek be az egyetemekre, a kétfelé beadott kérelmem egymással összhangban elutasíttatott. Hát, ha így van, véltem fiatal fejemmel, akkor én is elmegyek dolgozni, hátha ilyen módszerrel kifehéríttethetem származásomat.

Háromévi munka után végre felvettek a Műegyetemre, ahol szinte egymás után két mérnöki diplomát sikerült megszerezni. Eleinte a segédmunkásokéval azonos színvonalú fizetéssel több évtizedes tapasztalattal mérnöki munkát végezhettem, (FVV, UVATERV). A jövedelmet tekintve csak mintegy 10-15 év múlva kezdett valamennyire megváltozni a kép, végül osztályvezetőként (Közlekedéstudományi Intézet) befejeztem pályafutásomat. Közben számos szakcikkem jelent meg a tudományos szaklapokban. Ezt követően egy ugyancsak közlekedéstudományi és logisztikai tevékenységet végző osztrák-magyar kft ügyvezető igazgatója lettem, majd nyugdíjba vonultam.

Férjemmel a Műegyetemen ismerkedtünk meg. Egy lányunk és egy unokánk született. A lányunk nem folytatta hivatásunkat, hanem kereskedelmi és vendéglátó diplomát szerzett, és továbbra is a szolgáltatási szektorban dolgozik.

Életem ez utáni, sokadik ciklusában határoztam el, hogy most már olyasmivel próbálok meg foglalkozni, amivel a kezdetek-kezdetén is szerettem volna, s akkor csak az riasztott el, hogy abból több mint valószínű, nem tudtam volna Magyarországon megélni: a szépirodalommal.

Némi átmeneti, átállási idő után szinte szó szerint kiömlött belőlem mindaz, amit a politikai és gazdasági életben megéltem, s amit a környezetemben élő emberek tapasztalataival fűszerezhettem.

Néhány vállalati írásbeli jutalmazástól eltekintve nincsenek kitűntetéseim, világrengető felfedezéseim. Ennek ellenére egy más területen igyekeztem kiemelkedő munkát végezni, és remélem, hogy ami az emberi mentalitást, a keletkezett világégések objektív, ugyanakkor mégis sokak számára lebilincselő szemléletét, bemutatását illeti, elnyerem az olvasóim egyetértését, és tetszését, ráadásul koromra való tekintettel, némi szórakoztató kikapcsolódást, netán tanulságot, a fiatalabb korosztályok részére is képes leszek nyújtani.

És ez így megy már több mint 15 év óta, több ezer könyvoldal megjelenését követően.

Budapest, 2020. június

V. Tóth Offy, Dr. Tóth Lászlóné

Epilógus

Az utolsó könyvét, az 'O sole mio címűt mintegy 240 oldal terjedelemben néhány levél- és cikktöredék beillesztésének kivételével V. Tóth Offy, a regény Minda nevű főszereplője írta meg még 2021 őszéig, amikor is váratlanul meghalt a lánya (a lányunk), Anita. Ezt a csapást soha nem tudta feldolgozni, utána már egy szót sem volt képes a korábban leírtakhoz hozzá tenni, a könyvét véglegesíteni. Majd aztán ez év elején szép csendben elment a lánya után…

                                                                                                                                                                                                              Budapest, 2023. május

Dr. Tóth László, a mindenkori lektor